7.Fejezet

Sziasztok! Most hamarabb hoztam meg a fejit, mert nagyon jó kedvem van! :D Remélem, hogy tetszeni fog! Megtisztelnétek vele hogy ha írnátok komikat! Küldöm a fejit Shirleynek, és Emynek! Két nagyon jó, szinte legjobb barátnőimnek! Légyszi ti is írjatok komit! :D


7.Fejezet
-Mi?! Vadászik?! Hülye vagy...- Miért mondtam ezt? Hiszen a barátnőm! Hogy mondhatok neki ilyet? Nem tudom, hogy mért vagyok ilyen... Mért zavar engem, hogy a legjobb barátom körül egy csaj lebzsel? 
- Nem vagyok hülye-kuncogott. Szóval nem is bántottam meg vele?-És ne legyél már féltékeny! Mondtam hogy oda vagy érte!- kuncogott ismét.
-Nem vagyok féltékeny!-morogtam.
-De az vagy! Ha zavar akkor gyere! - Megfogta a kezem és elkezdett húzni.-Mennyünk oda hozzájuk!
-Mi? Dehogy!-próbáltam ellenkezni, de valahogy nem tudtam.
-Csak egy kicsit nyugodj le, mert nem nagyon szeretném hogy Harper a kórházban, te meg a rendőrségen köss ki.-vigyorgott.
-Rendben, de még is mit akarsz? Mondjam meg neki, hogy 'Szia! Milyen szép kis topánkád van! Tudod mit? Fogd magad, és topogj csak el benne, de igen messze!' Vagy mi?
-Nem, nem erre gondoltam. Nem akarom hogy veszekedés legyen belőle, mert alapvetőleg Harper kedves meg jó fej csaj, csak tényleg nagyon nyomulós! Szóval szerintem én elráncigálom onnan az uncsi tesóm és beszélek vele, hogy szálljon le.....
-Kevinről.
-Ahm, igen, köszi. Na szóval szálljon le Kevinről, és addig te meg beszélsz Kevinnel. Rendben?
-Hát addig oké, hogy leszáll Kevről, de mit beszéljek én vele? Mit mondjak neki?
-Hát mond el hogy mit érzel iránta!
Bevallom nagyon lelkesített kedves barátnőm, csak annyi volt a bökkenő, hogy én nem érzek mást csak barátságot Kev iránt, legalábbis azt hiszem.... 
Annyira sok érzés van most bennem....
-Barátságot! Ennyi!
Amiket most beszéltünk, mind addig tettük meg amíg oda nem értünk ahhoz a kedves kis padhoz ahol a hadműveletünket akartuk megvalósítani. Láttam hogy Kevin, és Harper is észrevettek minket. Kevin fel állt és elindult felém. Barbara kapott az alkalmon és odasiettet unokatestvéréhez. Megfogta a csuklóját és vagy 10 méterrel arrébb voncolta. Az én best friend-em odajött hozzám és megfogta mindkét kezem. Én lehajtottam a fejem, remélem nem fog magyarázatot kérni, semmi miatt. Megint átfutotta a testem egy kellemes bizsergés. Egyből jobb lett a kedvem.
-Mi baj van? Mért ráncigálta el a barátnőd Harpert?
-Honnan tudod a nevét?-kérdeztem durcásan.
-Mert bemutatkozott, és nagyon kedves lány! 
-Bárcsak Barbara is ezt mondta volna....-és eltoltam magamtól.
-Héj! Mi a baj?-ismét közelebb jött hozzám, és magához húzott.-Nyugodj le egy kicsit! Rendben?
Testem megint elkezdett bizseregni, de most annyira hogy egy kicsit meg is remegtem.
-Igen! Rendben.
Tényleg lenyugodtam. Vártam kérdésére, és be is következett ez a pillanat megkérdezte.
-Elmondod hogy mért voltál, vagyis mért vagy annyira ideges? 
-Már nem vagyok az.-Hallottam a csöngő hangját.Szóval már nem mondom el.- És nem hiszem hogy elmondom.
Mennem kell. Szia.
Kibontakoztam öleléséből, és elindultam a bejárat felé. De visszahúzott. Megfogta a derekam és mélyen a szemembe nézett. Istenem de gyönyörű szeme van!
-Kérlek mond el! Nagyon rossz hogy nem tudom, hogy miről van szó, és valahogy érzem hogy közöm van hozzá.-szomorkodott el, de még mindig látszott a tekintetén, hogy nagyon elszánt, és tudni akarja. Hát miért ne?! Hiszen köze van hozzá.
Eddig még magamnak sem vallottam be, de kibontakozott ez az érzés.
-Én....én féltékeny vagyok....-motyogtam. Tessék! Bevallottam!
-Mi? Féltékeny? Hogy lennél te féltékeny? Harperre?
-Hát persze, hiszen itt ólálkodott körülötted, és Barbara szerint eléggé "pasifaló" ami azt jelenti, legalább is szerintem, hogy ha összejönnétek, akkor nem lenne veled igazán sokáig, és ezzel megbántana. Megbántana hogy csak kihasznál, és én nem, nem akarom hogy fájjon neked....nem akarom hogy bármi is fájjon.
Pár percig csöndeb álltunk az iskola előtt. Meg sem szólaltunk. Tekintetem balra, a parkoló felé vetettem. Láttam hogy Barbara egymagában áll, és minket figyel. Szóval ő sem ment be órára.
-Hűha. Várj. Ez. Lesokkolt.
-Jajj, bocs. Én....nah megyek, mert már rég órán kéne lennem....
-Mért kérsz bocsánatot? Nem azért sokkolt le mert rosszul esett, sőt. Nagyon örülök hogy aggódsz értem, de tudod mit?! Legyen az hogy én aggódok érted.... végül is én vagyok a fiú.
Pár másodpercig megint meg sem szólaltunk, majd egyszerre kezdtünk el nevetni. Gondolom Barbara látta hogy már nem annyira feszült a hangulat, tehát oda jött hozzánk.


Bocsi ha rövid lett. Írjatok komikat. Puszii: Biuuus